Homoszexuális aktivisták szervezett támadása a család ellen
Tűsarkú cípőben, Madonnának öltözött fiúk táncolnak a leghíresebb amerikai katolikus egyetem, a Georgetown házi toleranciafesztiválján – írta a napokban a The New York Times. „Az új katolicizmus” jegyében egyre több hagyományos vallási felsőoktatási intézmény is követi az elitegyetemek által elindított trendet. A Harvard 2009-ben nyitotta meg a melegkutatási tanszéket, és az Egyesült Államokban több mint 3200 egyetemi homoszexuális diákszervezet működik már, beleértve a külföldi diákok által is szívesen látogatott neves intézményeket.
1987-ben rendezték meg több százezer aktivista részvételével az első homoszexuális washingtoni menetet. Martin Luther King 1963-as beszéde által híressé vált fekete emberi jogi tömegrendezvény mintájára meghirdetett menet felhívással fordult az amerikai kormányzathoz. A dokumentum összefoglalja a meleglobbi alapköveteléseit: „Elvárjuk, hogy a kormányzat ugyanolyan védelmet adjon a szexuális orientáció miatti diszriminációval szemben a munkahelyeken, a közösségi szállásokon és az oktatásban, mint amit a faji, valamint a hitvallás, a bőrszín, és az etnikai és nemzeti származás alapján történő diszkriminációval szemben biztosít.”
Kifejezetten gyakorlati programot adott az intellektuális melegmozgalom alapkönyve, amely 1989-ben jelent meg. A kötetet két Harvardon végzett politológus és marketing szakember írta. Az Amikor a bál véget ér: Hogyan győzi le Amerika a félelmét és a melegekkel szembeni gyűlöletét a kilencvenes években (Marshall Kirk és Hunter Madsen – After the Ball: How America Will Conquer Its Fear and Hatred of Gays in the ’90s) három fő lépésből álló stratégiát javasolt a homoszexuális lobbi számára. Azt állították, hogy ezzel a programmal térdre lehet kényszeríteni a „homofób Amerikát”.
A nagy terv
A társadalom „eláztatása”. Kirk és Madsen első javaslata az volt, hogy a közvélemény előtt „szenzációmentessé” kell tenni a melegkérdést. „A társadalmat el kell árasztani folyamatos melegekkel kapcsolatos információval és reklámokkal. Ezeket a lehető legkevésbé provokatív formában kell tálalni, a lényeg az, hogy a heteroszexuálisok ‘ne tudják elzárni a zuhanyt’, mert így hozzászoknak ahhoz, hogy ‘állandóan nedvesek’.”A szerzők szerint a homoszexuálisokat hétköznapi emberekként („Mr. Átlagos”) kell ábrázolni, azt sugallva, hogy mindenki környezetében élnek ilyen feltűnésmentes meleg emberek. „Egy ügyes és hatékony médiakampány a melegközösséget ártalmatlan, kedves csoportként tudja elfogadtatni, akik sokoldalúan hozzájárulnak a nyugati társadalom színes és modern jellegéhez” – javasolta Kirk és Madsen.
A homoszexuálisok a nyolcvanas években még jellemzően elkülönült és rejtőzködő életformát választottak, ezért a társadalom idegenkedve tekintett rájuk. Nem volt ismert a létszámuk sem. A modern szexológia megalapozója, Alfred Kinsley a második világháború után dolgozta ki tézisét, miszerint a homoszexuálisok társadalmi aránya Amerikában 10 százalék, de ez igazán csak a nyolcvanas években vált hangsúlyos „dogmává” a médiában. A kutató – aki maga is homoszexuális volt – ezt az állítását hipotézisként fogalmazta meg, de a melegpropaganda hamarosan tudományos tényként hivatkozott erre a számra. A magukat homoszexuálisként vagy biszexuálisként meghatározók valóságos aránya még ma sem haladja meg a három százalékot.
Áldozatok és üldözők. A melegpropaganda második pillére agresszív taktikát javasolt a homoszexualitás kritikusaival szemben. A szerzők azt javasolták, hogy az ellenséges rádióadások zavarásának a mintájára, folyamatosan „zavarni” kell a melegpropaganda ellenzőinek “az adását”, társadalmi kommunikációját. A célba vett csoportok között különböző felekezetű keresztények, tradicionalisták és minden olyan – akár tudományos – közösség és köz-életi személyiség szerepelt, akik bírálták a meleglobbit. „A homogyűlölet képviselőit kapcsoljuk össze a náci rémtettek képével. Mutassuk be őket olyan sötét bűnözőkként, akik készek lennének melegeket lemészárolni, fanatikusan uszítanak és intoleranciát hirdetnek. Hivatkozzunk arra, hogy az ilyen homofób szörnyetegek újra felállítanák a náci koncentrációs táborokat, ahol a melegeket kínozták és gázkamrába küldték” – javasolják a szerzők.
A kampányban kötelező elemmé tették, hogy a melegeket mindig, minden szituációban áldozatként kell feltüntetni, akik joggal várják el, hogy a heteroszexuális társadalom jóérzésű többsége védelmet adjon nekik, miközben a közvélemény megvetése sújtja azokat, akik bírálják az életmódjukat. Ettől kezdve váltak visszatérő, már-már eposzi jelzővé a „homofób”, „gyűlöletkeltő” és „bigott” kifejezések a hagyományos társadalmi és erkölcsi értékeket védelmezők megbélyegzésére. „El kell érnünk, hogy a többség reflexből az áldozatok oldalára álljon, és kényelmetlenül érezze magát, amikor valaki negatív összefüggésben említi a melegeket” – javasolják a szerzők.
Először csak a teve fejét mutassuk.
A stratégia harmadik eleme a pszichológiai kampány Amerika „átprogramozására”. Kirk és Madsen azt sürgetik, hogy „az átlagos amerikai érzelmeit, gondolkodását és akaratát folyamatos és jól megtervezett pszichológiai ostromnak kell alávetni, amelyet a média közvetít országos méretekben”.
A szerzők fokozatosságot javasolnak, hogy a társadalom ne élje át sokkszerűen ezt a propagandát: „Nem szabad a közvéleményt túl korán kitenni a homoszexuális életmód tényleges bemutatásának. Kerülni kell a melegszex bemutatását, és a melegjogokat, amennyire csak lehet, absztrakt társadalmi kérdésként és emberi jogi küzdelemként kell tálalni. Először csak a teve feje bukkan fel a sátor nyílásában, mert azt mindenki kedveli, a rútabb hátsó fele ráér később!” – teszik hozzá cinikusan a harvardi szakemberek.
A szerzők még a nyolcvanas években drámai mértékben terjedő AIDS-járványt is lehetőségként tekintik a társadalmi programjuk megvalósítására. „Hogyan maximalizálhatjuk az együttérzést a betegség áldozatai iránt, miközben minimálisra igyekszünk csökkenteni az általuk keltett félelmet? Hogyan tudjuk a legjobban kijátszani ezt a rettenetes lapjárást, amit a sors az AIDS révén a kezünkbe osztott?” – teszik fel a kérdést. Kirk és Madsen szerint arra kell törekedni, hogy a betegséget a társadalom ne a homoszexuális embereket sújtó bélyegként és csapásként lássa (amint azt a „homofób”, „Szodomával példázódó gyűlöletprédikátorok” állítják), hanem együttérzéssel nézzenek az áldozatokra.
A szimpátia felkeltése révén könnyebb volt milliárdos adópénzeket is a gyógykezelés és védekezés költségeire megszavaztatni.
A szerzők magabiztosak a programjuk eredményessége felől: „A könyvben felvázolt kampány összetett, de ha ezt a programot megalkuvás nélkül, rezzenéstelen kitartással végigvisszük, akkor a pszichológia és a marketing régóta jól ismert törvényszerűségei alapján az eredmény nem lesz kérdéses” – ígérik.
Melegcsókhullám
Az amerikai szerzők közül Marshall Kirk nem érhette meg programjának világméretű alkalmazását, mert 2005-ben, 48 éves korában elhunyt. A depressziós rohamoktól szenvedő kutató halálának okát nem közölték. A „tudományos” és agresszív melegkampány azonban nemzetközi sztenderddé vált, és továbbra is a Harvardon kidolgozott három alapelv mentén zajlik.
Újdonság azonban, hogy a melegaktivisták az ezredforduló után a melegkérdést már nem csak elvont társadalmi ügyként és emberi jogi küzdelemként állították a társadalom elé (ez a vonulat is megmaradt), hanem megkezdődött a homoszexuális életforma és kapcsolatok pozitív, kulturális jellegű bemutatása. A „teve feje” után kezdett a sátorban feltűnni a hátsó része is, természetesen minél vonzóbban csomagolva, hogy a már kellőképpen “átáztatott” publikum meg tudja emészteni az egynemű párok romantikáját.
Az amerikai főműsoridős televíziózás első szenvedélyes melegcsókja 2001 nyarán csattant el az egyik népszerű sorozat két fiúszereplője között. Az epizód címe „Az igazi szerelem” a melegideológusok által előszeretettel sulykolt tézisre utal, miszerint „semmi nem állhat két ember egymás iránti vonzalma útjába, függetlenül az érintettek származásától, vallásától vagy nemétől”. Az utóbbi évtizedben a meleg karakterek világszerte elmaradhatatlan kellékeivé váltak a tévésorozatoknak és valóságshow-knak.
Hollywood is követte a példát. Bár természetesen korábban is szerepeltek homoszexuális színészek és karakterek a mozifilmekben, először a 2005-ben bemutatott Brokeback Mountain (Túl a barátságon) című Oscar-díjas alkotás tette központi témává a férfiszerelmet. A tragikusan fiatalon elhunyt Heath Ledger és Jake Gyllenhaal által formált meleg cowboyrománcot azóta filmek tucatjai követték.
A melegkérdés megjelent a gyerekfilmekben is. Először a Disney és Pixar stúdiók családi animációiban tűnt fel a téma óvatos viccek és utalások formájában (például az Egy bogár életében Francis, a meleg katica), majd a népszerű képregényhősök közül is egyre többen „coming outoltak”. A DC Comics nyitotta a sort a leszbikus Batwoman bevezetésével, majd sorra jelentek meg a szuperhősök között a “képlékeny szexualitású” figurák.
Melegtanszék a Harvardon
A melegstratégia másik ága az oktatási intézményeket vette célba. Az egyetemek két szempontból is fontos terep a homoszexuális aktivisták számára. Egyrészt a „melegbarát főiskolákról” kikerülő diplomások a tanulmányaik során elsajátíthatják azt az ideológiát és érvrendszert, amellyel felvértezve a társadalomban fontos beosztásokba kerülve is támogatni tudják a melegkampányt. Másrészt az egyetemek biztonságos környezetet biztosíthatnak az aktív homoszexuális életmódot folytató diákok számára az életmódjukhoz, és ígéretes terepet nyújtanak a „melegmisszióra”, a kapcsolatok bővítésére.
A melegkérdés tudományos feldolgozásában is a Harvard töltött be úttörő szerepet. Az elitintézmény filozófiai kara 2009-ben létrehozta Amerika és egyben a világ első „gay studies”, vagyis a melegkutatások tanszékét. A fakultás az LGBTQ-embereket (leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek és transzvesztiták) érintő társadalmi, gazdasági, jogi kutatások akadémiai szintű központja kíván lenni, amely mintát kínál a világon máshol létrejövő egyetemi műhelyek számára. A tanszék doktori szintű képzést kínál, és 1,5 millió dolláros induló működési keretéből nemzetközi hírű vendégprofesszorokat is meg tudtak hívni a képzés beindításához.
A tanszéket a Harvard egykori professzoráról, F. O. Matthiessenről nevezték el, aki az 1920-as években az irodalom tanszéken oktatott. Matthiessen az egyetem akkori „bigott” politikája miatt kénytelen volt titokban tartani homoszexualitását. A rejtőzködés mellett különösen megviselte, hogy partnere, Russell Cheney festő is meghalt. A harvardi professzor végül 1950-ben, 48 évesen kiugrott egy bostoni hotelszoba ablakán. Az egyetem most a melegkutatási tanszék elnevezésével igyekszik igazságot szolgáltatni egykori oktatójának. A képzéshez több, mint 200 amerikai nagyvállallat nyújt támogatást, ami kiemelkedő még a híresen jól finanszírozott elitképzés terén is.
A Harvard példáját más egyetemek is követték, és néhány év alatt elindultak a „gay studies” vagy „queer studies” képzések az összes elit főiskolán, így többek között a Yale-en, a Berkeley-n és a Rutgersen is. (Magyarországon a CEU számít ebből a szempontból úttörőnek. A Soros György által alapított egyetem idén a felsőoktatási intézmények közül elsőként csatlakozott a Budapest Pride támogatására alakult koalícióhoz.)
A tudományos képzés beindulása mellett hatalmas fejlődést értek el az egyetemi LGBTQ-diákszervezetek is. Az Egyesült Államok egyetemein több mint 3200 ilyen közösség működik az iskolavezetés hivatalos támogatása mellett. A szivárványszervezetek kezdetben csak jog- és érdekvédő tevékenységgel foglalkoztak, ám idővel egyre szélesebb jogosítványokat értek el maguknak. Az egyetemi melegklubok transzvesztita „jelmezbálokat” és meleg közösségi esteket szerveznek, amelyekre az intézmény valamennyi diákját és oktatóját várják, nemi irányultságuktól függetlenül. A Harvard LGBTQ-szervezetének honlapja szerint az egyetem 4600 diákjának többsége előszeretettel részt vesz a ilyen, évente többször is megrendezésre kerülő programokon.
A szervezet nyíltan vállalja, hogy célja a melegek iránt „támogató környezet kialakítása az oktatási részlegekben és kollégiumi épületekben”.
A társadalmi rendezvények célja a toborzás is, olyan diákok bevonása a melegközösség életébe, akik bizonytalanok nemi identitásukban. A szervezet aktív kapcsolatot ápol más egyetemek hasonló közösségeivel, és a melegek számára dedikált közösségi hálózatokon segíti a diákok homoszexuális és egyéb „alternatív szexuális irányultságú” ismerkedését és tapasztalatszerzését.
Jezsuita karnyújtás
Az egyetemi melegmozgalom elérte a katolikus intézményeket is. A The New York Times augusztus elején részletes tudósításban számolt be a legnagyobb presztízsű amerikai jezsuita egyetem, a Georgetown University irányváltásáról. Az intézmény a múlt tanévben rendezte meg először a „OUTober” (kevésbé frappáns magyar fordításban: Meleg-október) elnevezésű egyhónapos programsorozatát. A nyitónapon a katolikus iskola diákjai libasorban átléptek az intézmény udvarán felállított szimbolikus nyitott ajtón, jelezve ezzel a toleranciájukat és nyitottságukat azon társaik felé, akik másságukat vállalva kilépnek a nyilvánosság elé.
A programok nem csak tematikus előadásokból, filmvetítésekből és koncertekből álltak. Az OUTober rendezvényei között olyan katolikus közegben szokatlan események is szerepeltek, mint a homoszexuális „kiss-in” (tömegcsók) és egy népszerű jelmezes transzvesztita parti. Ez utóbbin például egy Szűz Máriának maszkírozott fiúdiák, tűsarkú cipőben Madonna Like a Virgin (Mint a szűz) című dalát énekelte, egy Jézusnak öltözött lány kíséretében.
Az ultraliberális fordulatot nem mindenki nézi jó szemmel a jezsuita egyetemen. Több mint kétezer egykori diák fordult petícióval az intézményt felügyelő washingtoni érsekhez. Azt kérték Donald W. Wuerl kardinálistól, hogy rendszabályozza meg az egyetemet, vagy ha ennek sem lenne eredménye, akkor fossza meg a katolikus cím használatától az intézményt. Wuerl érsek nem válaszolt a New York Times megkeresésére, de a Georgetown egyetem szóvivője szerint vasárnaponként a zsúfolt kápolnában tartott hét szentmise és a diákok számára kötelező teológiai képzés elegendő bizonyíték arról, hogy a katolikus és jezsuita identitás nem szenvedett csorbát az egyetemen, sőt ez „erősebb mint valaha” – állítja a szóvivő.
Az egyetemi diákszövetség elnöke szerint a melegek iránti támogatás éppen egybevág a jezsuita örökséggel. A „cura personalis” jezsuita tanítása előírja ugyanis azt, hogy a Georgetown oktatóinak kötelességük minden diákjuk „teljes jólétéről” gondoskodni – állítja Todd A. Olson, aki szerint „mindenkinek eltérő szükségei vannak, ezért nem léteznek egyenválaszok és megoldások”.
Az egyetem első nyíltan meleg diákvezetője szerint a reformok annak jelei, hogy a társadalom változik. „Ebben a változásban benne van Isten keze, ezért senki ne akarja feltartóztatni azt” – mondja büszkén Nate Tisa, aki szerint az „így születtünk, Isten így szeret bennünket” alapelvet egyre több vallási intézmény is elfogadja. Az „új katolicizmus” a meleg személyek teljes személyiségét elfogadja és támogatja. Tisa egyik munkatársa felidézte, hogy milyen traumát okozott neki, amikor egy ifjúsági bibliakörben felolvasták előtte Mózes harmadik könyvéből a homoszexuális aktust elítélő szakaszt. „Sírtam, egészen addig, míg itt az egyetemen nem találkoztam egy olyan katolikus laikus szolgálóval, aki megnyugtatott, hogy nincs szükségem megváltozni, és nem kell kényszerből választanom Isten és a boldog élet között” – idézte fel a diák.
A felmérések szerint a fiatalok körében valóban hatalmas változás ment végbe az elmúlt években. A 18 és 34 év közötti katolikus fiatalok 62 százaléka – a hivatalos egyházi állásponttal szemben – támogatja a melegházasságot. Ugyanakkor a 35–54 év közöttieknek csak kevesebb mint fele (48 százalék), az 55 év felettieknek pedig mindössze 39 százaléka gondolkodik így.
Az amerikai napilapnak az egyik kisebbségi álláspontot képviselő oktató elmondta, hogy miután cikket írt az egyetem lapjába a hagyományos házasság védelmében, úgy érzi, hogy „megfagyott körülötte a levegő”. Andrew Schilling professzor támogatja a katolikus egyház toleráns álláspontját a homoszexuális emberek felé – amint azt Ferenc pápa is hangsúlyozta Brazíliából hazafelé a repülőgépen tartott sajtóbeszélgetésén – de úgy véli, hogy a házasság intézményét védelmezni kellene attól, hogy jogi eszközzé váljon a melegjogokért vívott harcban. „Úgy érzem, hogy szavaimat teljes hallgatás fogadta az egyetemen” – ismerte el a professzor.
Akik előre szóltak
A homoszexuális propaganda és a fiatalság pornografizálása több profetikus előrejelzésében is szerepel. A több mint 1800 éves Babiloni Talmudban egy szakasz így ír a történelem korszakváltásának morális kísérőjelenségeiről:
„A Messiás lábnyomai előtt az arcátlanság növekedni fog és az erény hanyatlik (vagy megrontatik); bőségesen megtermi a szőlő a gyümölcsét, de (a részegség elterjedésének) drága ára lesz; a királyság eretnekké válik (megváltoztatja a vallását), és nem lesz senki, akit bírálni (meginteni) lehetne; a tanulás (a tudósok) termeit erkölcstelenségre használják, Galilea elpusztul, Galban (a Gebál-hegy) lakatlanná válik; a határvonalakon lakóknak (telepeseknek) vándorolniuk kell egyik helyről a másikra, de senki nem szánja meg őket; az írástudók bölcsessége megromlik, a bűn gyűlölőit megvetik és az igazság eltűnik; fiatalok idős embereket szégyenítenek meg; az időseknek fel kell állniuk a fiatalok előtt; a fiú meggyűlöli az atyját; a leány felkel anyja ellen; a meny (felkél) az anyósa ellen; és az embernek saját családtagjai lesznek az ellenségei; ennek a nemzedéknek az arca (tekintete) az ebek (érzéketlen, rezzenéstelen) képéhez lesz hasonló; a fiú nem érez szégyent az apja előtt. Kiben bízzunk tehát (ekkor)? Atyánkban, Aki a Mennyben van.” (Babiloni Talmud, Sotah 49b – jegyzetekkel)
***
Az egyetemi melegmozgalom képe szerepelt az ismert evangéiumi szerző, David Wilkerson 1973-ban megjelent Látomás című könyvében is. Wilkerson 14 évvel a harvardi szerzők alapművének megjelenése előtt így írt:
„A gimnáziumok felsőbb osztályaiban és a főiskolákon szexuális felvilágosító filmek mutatják majd be a nemi aktust; a jelenleg használt ábrák és diagramok ily módon mintegy megelevenednek. Úgy látom, nincs már messze, amikor a középiskolák felsőbb osztályaiba járó, illetve főiskolás diákok a nekik vetített filmeken egy az egyben végignézhetik a nemi előjátékot és a közösülést. A szakemberek úgy nyilatkoznak majd e filmekről, hogy azok »nagyon ízlésesen« tálalják a szexualitást. A fiataloknak azt fogják tanítani, hogy a homoszexuális szerelem is normális, a nem házasok közötti nemi aktus pedig kívánatos és helyénvaló – feltéve, hogy »mindkét fél nagyra becsüli a másikat«. Számíthatunk a »rajzfilmes szex« megjelenésére is – ez lesz a szexuális felvilágosító munka legújabb »találmánya«.
E kezdetben igen szemérmes és ártatlan rajzfilmek azonban fokozatosan mind szókimondóbbá és erotikusabbá válnak.” (David Wilkerson: A látomás, 1973)
Forrás és szerző: Morvay Péter